A Károlyi Gáspár téren 1939. novemberében szentelték fel a reformátusok új, modern templomát. A város eme szemrevaló épületének megépítésében oroszlán része volt a poéta lelkű lelkésznek, Bódás Jánosnak. A Fejér megyei Tácon született 1905. február 7-én földműves családban. Középiskoláit Pápán, a neves Református Gimnáziumban végezte, majd ugyanitt a Teológiai Akadémián lelkészi oklevelet szerzett 1927-ben. Először Vörösberényben és Enyingen szolgált segédlelkészként. 1929-ben hívta meg a nemrég önállósult szombathelyi református gyülekezet vallásoktató lelkésznek, 1934-ben pedig parókus lelkésznek választotta. 1929-ben nősült meg, házasságából öt tehetséges gyermek, négy fiú és egy leány született. 1939. december 1-ig szolgált Szombathelyen, utána Székesfehérvárra hívták meg lelkipásztornak, ezt az állását 1974-ben történt nyugdíjba vonulásáig töltötte be. Székesfehérváron hunyt el 1987. május 1-én. Életpályáját Isten ügyének szolgálata és a költészet művelése töltötte ki. Szombathelyi éveit rendkívüli aktivitás jellemezte. Szervezte az egyházi életet, hittant oktatott a különböző iskolákban, családokat látogatott, nőszövetséget hozott létre karitatív céllal, kirándulni vitte az ifjúságot, különösen sokat foglalkozott a tanoncokkal. A gyülekezet hű sáfáraként elérte, hogy 1933-34-ben felépült a várostól kapott 862 négyszögöles telken a tágas parókia. Közben nőtt a gyülekezet létszáma, s elkezdődhetett a gyűjtés a templomra, amit jótékonysági alkalmak szervezésével is segített. Végül az erőfeszítések eredményeként 1938-39-ben Vécsey Barnabás tervei alapján felépült a 486 ülőhelyes templom. A felszentelés után Székesfehérvárra távozott, ahol nemsokára a háborús pusztulásból kellett újjászerveznie az ottani egyházi életet. Költészettel már Pápán kezdett foglalkozni, szárnypróbálgatásait Erdélyi József segítette, de Németh László is felfigyelt rá. Hatással volt rá Ady, Petőfi, Arany, József Attila, Villon és mások. „magyarul Móricz Zsigmondtól, veres Pétertől és Kodolányi Jánostól tanultam”, - vallja egy interjúban. Kibontakozása szombathelyi éveire tehető, versei jelennek meg a különböző lapokban, itt adja ki „Utifű” c. kötetét, amely több kiadást is megért. Tagja lesz a Faludi Ferenc Irodalmi Társaságnak, a Janus Pannonius társaságnak, számos felolvasóestet tart, még a Rádióba is meghívják. 1945. után hallgatásra ítélik, csak 1955. után jelentkezhetett új versekkel a Fehérvár c. antológiában. Ezután sorra jelennek meg kötetei, 1965-ben a Magyar Írószövetség is tagja közé fogadta, helyet kapott a magyar irodalmi lexikonokban. Költői felfogását a lélek felemelése, a szépre, igazra és jóra való nevelés szándéka jellemzi, „azt akarom, hogy az emberek, akár az egyszerű parasztok, vagy egyetemi tanárok, egyformán értsék, élvezzék verseimet, és épüljenek általuk. Szeressék az embert, népünket, hazánkat, az Istent és nemes érzésekkel teljen meg a szívük” – nyilatkozta egy alkalommal. Nem véletlen, hogy kötetei mindig rövid idő alatt elfogytak. Találóan jellemzi költészetét Rab Zsuzsa: „Bódás János költészete az elsivárosodó világban üde és hazaszeretettel teli üzenetet küld. Híján van a kegyeskedésnek és a hamis pátosznak, a való életet, a természetet, származásánál fogva a földet, hivatásánál fogva az emberi lelket mélyen és alaposan ismerő költő magunkról és a világunkról beszél nekünk, tudatosít bennünk sok mindent, amit nélküle nem vennénk észre.”